Homok mindenütt, ahová nézel - kerékpárral a Szaharán keresztül (1. rész)

Egy háromfős expedíció, rengeteg kihívás és egy sivatag, amely semmit sem adott ingyen. Már az első napok megmutatták, hogy a szaharai bikepacking önmagunk legyőzéséről fog szólni.

Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, hogy Leonárdot is elviszem erre az útra. Kezdetben Tomival más úticélokat fontolgattunk, de végül Tunézia győzött. Augusztusban, születésnapi ajándékként átadtam Leonárdnak egy repülőjegyet. Karácsonyig még bőven volt idő a felkészülésre. Azonban ismét úgy alakultak a dolgok, mint általában - végtelenségik elhalasztott döntések, majd később az adventi kapkodás.

Tomi és én ugyanúgy készülődünk, mint legutóbb (a jordániai utunkról készült fotók alapján másoljuk/optimalizáljuk a felszerelésünket). Leonárd a Cube Nuroadon fog menni. Felszerelünk pár újdonságot, aminek örülünk egy darabig, legalább addig amíg nem indul az utazás. Utána viszont már nem annyira - mivel nem működtek extra jól.

Végtelen utazás

Vége lett a karácsonynak, a mi utazásunk pedig elkezdődött. Az utolsó értelmes busz a pozsonyi buszállomásról reggel fél hatkor indul. A peronon lévő kávéautomatánál figyeltünk fel rá, hogy a busz Gdanskból non-stop jön. Meglepő módon azonban nem késik, és tele van. Valahogy bepakoljuk a három dobozt az aljába, majd szusszanunk egyet. Úton Budapest felé meglep minket egy meghibásodás, és egy egyórás pihenő. Mivel mi délután kettőkör repülünk, egy kicsit összeszorul a gyomrunk. Szoros a helyzet...

Sok szóval le lehetne írni ezt a helyzetet, de valószínűleg gondoljátok milyen érzések kavarogtak bennünk. Hozzáteszem, mi voltunk a legkevésbé ideges utasok. Végül a busz elektronikájának körülbelül századik újraindítása megtette a hatását. Két órával a repülő indulása előtt azonban sikeresen feldjuk a dobozokat a reptéren, és végre felpattinthatok egy dobozost. Tomi antibiotikumot szed, úgyhogy ő kihagyja. Frankfurtban kiértékeljük az aktuális időjárási és szélelőrejelzést, és visszatérünk az eredeti útvonalhoz - kelet-nyugati irányban.

Az eufória nagy, bár néhány kilométer után nyikorogó hangokat hallunk - homok a láncon, homok a kerekekben...

Hajnali kettőkor érkezünk meg Tuniszba, szerencsére a dobozokkal együtt. Vár ránk egy nagy furgon, és transzfer a vasútállomáshoz közeli szállodába. Minden ideálisnak tűnik, amíg rá nem jövünk, hogy nem férünk be a kocsiba. Két óra veszekedés és alkudozás után két autóval megyünk tovább, természetesen felár ellenében. Öt órakor szétcsúszva zuhanunk a szállodai ágyba.


A nap fő célpontja egy állomás melletti szálloda volt, reggelivel és azzal az ígérettel, hogy tizenkét napra itt hagyhatjuk a dobozainkat. Ez teljesült, és nyugodtan összeszerelhettük a bringáinkat.

Közben megvesszük a jegyeinket, megvárjuk a késésben lévő vonatot (ami azért is hihetetlen, mert innen indul a vonat), majd bepakolunk egy "marhavagonba". Az utolsó kocsi ülőhelyek nélkül, egy hangosan zúgó dízel segédmotor és kilenc óra utazás áll előttünk. Leonárdnak sikerül aludnia a rendesen nem zárható ajtók és a huzat ellenére. Két órát késünk, de Gabes-ben végre nyeregbe pattanhatunk. Találunk egy puccos szállodát, és még arra sincs időnk, hogy aludjunk egy jót.


Reggel kilenc előtt a buszpályaudvaron vagyunk. A Hount Soukba tartó busz azonban nincs itt, és ma nem is fog jönni. Az ablaknál álló úriember azt mondja, hogy felejtsük el a bringákat, senki nem fogja elvinni őket. Próbáljuk meg taxival, a busz nem jön.

Amikor jön az egyetlen busz, fel kell szállnunk

Felszállok az egyetlen érkező buszra, abban a tudatban, hogy ez lesz a miénk. Rögtön megkérdezem a sofőrt, hogy elvinne-e minket a három bringával együtt. Igent mond. Egy darabig örülök, azonban kiderül, hogy nem is Djerbábaba megy. Az útirány Zarzis. Mindhárman összedugjuk a fejünket és tanakodunk. Nem látunk más lehetőséget, így azonnal rakodunk a raktérbe. Zarzis kicsit más irányban van, mint ahogy az nekünk jó lett volna, de van értelme ennek az opciónak is - később rátérhetünk az eredetileg kinézett útvonalunkra.

Hat óra a buszon, és már ott is vagyunk. Már egy ideje esik az eső, de ez nem rontja el az örömünket. Végre nem kell tovább zötykölődnünk, és felpattanhatunk a biciklire. Gyorsan összepakolunk, és elindulunk az esőben. Az eufória nagy, bár néhány kilométer után a bringák nyikorognak - homok a láncon, homok a kerekekben... Az eső folyamatosan mossa le a bringákat, de ez nem elég. Sajnos továbbra is esik az eső, ezért Hessi Jerbi faluban keresünk fedett helyet, ahol megbújhatunk. Mászkálunk, keresünk, de semmi sem jön össze. Szerencsére az eső fokozatosan eláll, így sátrat verünk. Az éjszaka hideg, de legalább eső nélkül.


Reggel kiadós harmat van, így nem sietünk, inkább megszárítjuk a sátrainkat, és lassan elindulunk az óhajtott kávénk irányába. Nem telt el öt kilométer, és máris megvan az első defektem. Igazi öröm egy harmincöt kilós bringán leszerelni a hátsó kereket. Szóval előbb inkább a pumpálással próbálkozok. Kevés, a defekt túl nagy, de legalább egy kilométert haladtunk. Kicserélem a belsőt, és mivel ezen a helyen volt slag, leöblítjük a homokot, és a kerékpárok hangja azonnal halkabb lesz.

Lassan mászunk - minden széllökésnél a leesés fenyeget.

Mivel nem Djerbából indultunk, ezért kihagyjuk. Talán majd legközelebb... Szerettük volna megnézni Banksy-t Djerbában, de az várhat, remélhetőleg addig nem festi át valaki. Délnek fordulunk. Az utak félig üresek, az autósok meglepően figyelmesek, a szél oldalról fúj. Az utcai ételek és kávék itt olcsók és nagyszerűek, így amikor csak tudunk - körülbelül 50 kilométerenként - megállunk enni.

A Sebkhet el Melah sós tava, más néven a Rózsaszín tó, látványos változatosság. Amikor "átkelünk" az autópályán a forgalomsűrűség kezd a minimumhoz közelíteni. Sátrainkat ismét az út mellett állítjuk fel. Leonárd árkot ás a sátor köré, hogy távol tartsa a skorpiókat és a rovarokat, mivel a környék felfedezése közben talált egy lyukat a homokban, amely tele volt kb. 5 centis bogarakkal. Bear Grylls tanácsa jól jöhet. Szilveszter éjszaka a sivatagban, mindenhol sötét, csodálatos csillagok... Fantasztikus - kivéve az ugató kutyákat és a kilyukadt matracomat.

Az útvonalat a Strava és a Relive oldalon láthatjátok.

Az új év szokatlan kezdete

Boldog és egészségben gazdag új évet kívánunk egymásnak reggel, a három kutyával együtt, akik tegnap este óta vigyáztak ránk. Egy óra Tataouine-ig, ahol kávéval és kiadós kajával kezdjük az évet. Én soha nem tudom, mit rendelek magamnak, de a fiúk már kezdenek tájékozottabbak lenni. Vagy legalábbis úgy tesznek, mintha. Teszünk egy kis kitérőt a Ksar Beni Barka erődhöz. Ezt a berberek építették a beduinok elleni védelemre. Szép és nagy erőd, senki sincs a környéken, így itt maradunk egy jó darabig.


A városon túl a dombok közé kanyarodunk Douiret felé. Az út egyenes a líbiai határ felé nem ajánlott. Ez a lázadók és felkelők területe. Felkapaszkodunk a hegyekbe a Chenini körüli további berber műemlékek felé. Esőt jósoltak, de csak erősen fúj a szél. Lassan mászunk - minden széllökésnél a leesés határán. Végül azonban találunk egy fákból álló ligetet. A pálmafák meghajolnak, a szél állandóan ötven fölött fúj.

Valahogy "lehorgonyozzuk" a sátrakat kövekkel, egy kis száraz vacsorát eszünk, és gyorsan bebújunk. Este hat óra van, sötét van, és már a hálózsákjainkban vagyunk. Unalmas egy kicsit. Mindenki azon töpreng, hogy mi lesz holnap. Az első körülbelül tizenöt kilométerről nincs információnk. Csak annyi, hogy ez egy sivatag, és quadokkal szokás errefelé közlekedni.

Homok, sziklák, defektek

Reggel meglepett minket a szélcsend, és először maradt száraz a sátrunk. Se harmat, se eső. Kis idő múlva elérkezünk a döntőnek számító leágazáshoz. Tizenhat kilométeres "összekötőút" vár ránk az aszfaltig. Nem baj, legrosszabb esetben toljuk. Ennyit kibírunk. Homokon, sziklákon és köveken kell átküzdenünk magunkat. Leonárd kiabál, hogy defektet kapott. Ismét veszítünk néhány percet, és egyre jobban aggódunk az fogyóban lévő belső gumik miatt. A terv az, hogy egyszerre foltozzuk majd meg mindet valahol a kempingben. Nem rajongunk a belsők ragasztásért. Már csak egy belső maradt tartalékba, remélhetőleg kitart az út hátralévő részéig.


Még óvatosabban haladunk tovább, állítólag lejtmenetben, de érzésre határozottan nem úgy tűnik. A nagy homok közepénz az egyetlen elágazásnál találkozunk egy mikrobuszban ülő lengyel párral. Valami oázisból jönnek, beszélgetünk, megkínálnak vízzel, és külön utakon megyünk tovább. Szerencsére ezt a szakaszt megúsztuk, és ismét aszfaltútra értünk. A meccsnek azonban még nincs vége, bár mi ekkor azt hisszük, hogy igen.

Az út szinte üres, egy-egy teherautó vagy dzsip, erős hátszél. Közeledünk az oázishoz, ahol zuhanyzó, termálvizes tó, étel és pihenés mellett belső gumikat tervezek ragasztani. De a legnehezebb kilométerek még hátra vannak. Ismét döntés előtt állunk. Az irányváltás brutális ellenszelet, majd oldalszelet hozott. Így inkább egyenesen megyünk, a terepjáró nyomait követve.

Ez nehezebb, mint amire számítottunk. Egyre nagyobb homoknyelveket és dűnéket kerülgetünk. Amikor az ember nagy nehezen felveszi a tempót - legalább tíz kilométer/órát-, majd beleütközve a homokba, hirtelen lelassul, már csak tolni bírja a bringát. Nincs több lendület. A izomláz a felső vázcsövön való folyamatos lábátrakásból keletkezik. Leonárd messze leelőz engem, miközben én Tomit próbálom szemmel tartani, aki valahol hátul küszködik.

Egyel kevesebb

A gyötrelmes utazás után a Qasr Ghilan oázishoz értünk. Tomi felkeresi a helyi orvost. Sajnos 39 fok feletti lázat mérnek. Csodálom őt, amiért végigcsinálta a mai szakaszt. Megállapodunk, hogy elintézzük a szállást, eszünk, rendbe tesszük magunkat és este találkozunk. Valahogy megfeledkezem a belsők javításáról. Leonárdot nem tudom lebeszélni arról, hogy megmártózzon a termálvizes tóban.

Közben kiülünk a teraszra, és kitaláljuk, mi legyen a következő lépés. Eredetileg egy szabadnapra gondoltunk itt, de minden tízszer drágább, mint gondoltuk." Tomi a helyi gyógyszertár ismeretlen gyógyszereit tanulmányozza. Nagyon rosszul érzi magát, és kijelenti, hogy vége. Kiszáll. Megértem, de azonnal el kell kezdenem gondolkodni, hogy mi legyen a következő lépés. Elvégre más lesz egyedül folytatni a túrát egy tizenhárom éves gyerekkel.


A terv tehát a következő. Tomi megpróbál valahogy lábra állni egyedül, Leonárd és én pedig megpróbáljuk befejezni az eredeti tervet és csaknem az algériai határig eltekerni. Majd tartjuk a kapcsolatot és pár nappal az indulás előtt találkozunk Tuniszban.

Hogyan folytattuk utunkat kettesben, azt hamarosan megtudhatjátok a következő részből.