Váratlanul változatos tájakon, avagy a törökök nyomában a Bükkben

Egy gravel, 130 kilométer, a Bükk ezer arca, barlanglakások, murva és némi kreatív vízgazdálkodás. A végére már a 45 fokos üdítő is kellemesnek tűnt.

A Bükkbe gravel bringával!

Most is úgy indultam neki, hogy lesz egy kellemes kör, tekerek egy jót, nézelődöm, aztán valamikor visszaérek Felsőtárkányba. A terv szerint reggel 8-kor kellett volna indulnom, mert az első kilométerek után jön egy szép singletrack, majd nagyjából egyórányi mászás.

Ehhez képest 9:30 körül sikerült elrajtolnom. A korai indulás, ezúttal is csak elmélet maradt.


Az első szakasz aszfalton vezetett, majd jött egy mennyei dózerút. Innen szépen kapaszkodtam felfelé a Völgyfőház irányába. Mire felértem, egyértelművé vált, hogy ezen a napon nem a hideg miatt kell majd aggódnom. Jól jött az energia és a kerékpáros izotóniás ital a kulacsban.

Ódor-vár felé – itt még minden egyszerűnek tűnt

Völgyfőháztól Ódor-vár felé folytattam, majd jött egy hosszabb gurulás lefelé, közben pedig szépen hűlt is a levegő a Hór-patak völgyében.


A nap egyik legrázósabb szakasza is itt várt rám. A Superior XR 9.5 GF azért becsülettel vette az akadályokat, de volt olyan rész, ahol szerintem még a törökök is tolták a bringáikat.


A Suba-lyuk Múzeumnál aztán ismét visszatértem a civilizációba, és egy szinte tükörsima kerékpárúton gurultam be Cserépfaluba.


Innen egy határozott U-kanyar, és újra visszahuppantam a természetbe.

Barlanglakások, legelők és egy kis Route 66

A következő szakaszon békésen legelésző birkanyájak között tekertem, miközben vágyakozó tekintettel és porzó torokkal közeledtem a borospincékhez és a barlanglakásokhoz.


Innen Bogács felé vettem az irányt, amikor megláttam a fürdő környékét, egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha a bringázás helyett inkább wellnessnapot tartanék.


Bogács egyébként kifejezetten jó kiindulópont lehetne egy ilyen körhöz. A nap végén egy kis termálfürdőzés nem is hangzik rosszul.

A települést elhagyva megint változott a táj. A bükkös, erdős környezet után egyszer csak olyan érzésem lett, mintha valami alföldi túrára keveredtem volna. Hosszabb aszfaltos rész következett, ami ezúttal kifejezetten jól esett. Néhol már-már Route 66 feeling volt – csak a sivatag, a Harley és a végtelen egyenes hiányzott.


Persze a Bükk gondoskodik róla, hogy ugyanazt a tájat ne nézzem sokáig.

Tibolddaróc és a váratlan panorámák

Az embernek néha nehéz döntéseket kell hoznia útja során, viszont van amikor a jó és a jobb között kell döntenie. 🙂


Újabb pár kanyar és megint egy teljesen más arcát mutatja a táj. A szőlőlugasok mellet 69-es jelzésű bringaúton fantasztikus kilátassal ötvözve megérkezem Tibolddarócra ahol megtekintem a kilátót és a barlanglakásokat.


Innen már jól látszott az út következő része, Sály felé.

Sályon tartottam egy gyors boltlátogatást, feltöltöttem a kulacsokat, és természetesen némi útravaló is bekerült a táskába. Aztán újra nyeregbe pattantam.

Itt még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó vízvételi lehetőség.

Amikor a Garmin túl kevés szintet mutat

A faluból kifelé menet ránéztem a Garminra. Körülbelül 50 kilométernél jártam, de a szintemelkedés valahogy gyanúsan kevésnek tűnt. Ismerjük azt az érzést, amikor az ember ránéz az adatokra, és azt mondja:

„Ez valahogy túl szép.”

Latorpuszta után újra murvára váltott a terep és így vidáman de annál lasabban haladtam Lófő-tisztás felé.


A terep később még meg is könyörült rajtam és kaptam egy rövid lejtőt. Ekkor még nem sejtettem, hogy a Bükk ezt természetesen majd valahol vissza fogja kérni.

Hollóstető és a vágyak tengere

A lejtőzés után, újra a kormányt markolászva haladtam a hollóstetői elágazás irányába. Úgy voltam vele, hogy az aszfaltos szakaszon, a fák árnyékában picit megpihenek majd. Csak a tervezésnél ugye, volt egy csinos kis erdészeti / bringás út, ami többé, de inkább kevésbé kopírozta a 2505-ös autóutat.

Az út viszonylag jó minőségű, száraz időben kifejezetten gyors szakasz. A lendület hevében sikeresen be is néztem egy elágazást és legurultam a Bánya-hegyi elágazáshoz. Aszfaltos a szakasz, de legalább meredek, így gyűjtöttem pluszba pár méter szintet a visszavezető szakaszon.

A Nagy-Mezői Őrháznál jobbra fordultam, és egyszer csak ott volt előttem a Nagy-mező.


Szem nem maradt szárazon a látványtól, egy következő arcát mutatta a Bükk.
Na, ezért érdemes volt ide feljönni.

Gyors frissítés energiazselével, pár perc nézelődés, aztán irány Bánkút.

Bánkút, egy kis kreatív navigáció és Holló-kő

Bánkút környékén azért sikerült még egy kis felesleges kört is beletennem a történetbe. Mondjuk úgy, hogy a navigációval közösen kreatívkodtunk egy keveset.


A Csurgó Erdészháznál aztán ismét visszataláltam a tervezett útvonalra, és innen Holló-kő felé kezdtem gurulni.


A táj ezen a részen már egészen a Murányi-fennsíkot idézte. Közben viszont egyre többször jutott eszembe a kulacs tartalma is. A vízhiány kezdett kellemetlenül fontos témává válni.


Olasz-kapu már tényleg csak egy ugrásnak tűnt. A profil alapján innen már szinte csak lefelé kellett volna mennem.


Aki ismeri a Bükköt, ezen a ponton valószínűleg már mosolyog.

Bél-kő után jött a jutalom

Bél-kő mellett már kissé beletörődő arccal tekertem, aztán végre tényleg megérkezett az, amire vártam: a lejtő.

És nem is akármilyen.

Az elképesztően jó murvás út olyan volt, hogy még a toszkán gravelrajongók is elégedetten csettintenének és halkan dúdolásznák: „Kálmán-hegyi út légy az enyém“. A Kálmán-hegyi út pedig ezen a napon hivatalosan is bekerült a kedvenceim közé.


Itt már nagyjából 120 kilométernél jártam, és a nap is kezdett este felé fordulni. A vízkészlet viszont nem volt éppen bőséges, úgyhogy a szervezetem átkapcsolt tartalék üzemmódba.

A völgyek egyre mélyebbnek és sötétebnek tűntek, de a kocsiban váró, körülbelül 45 °C-os üdítő látomása vitt előre. 🙂

Vissza Felsőtárkányba

Már csak néhány kilométer volt hátra. Elhaladtam Varróház mellett, az út pedig szépen visszavezetett Felsőtárkány irányába.

A végére összejött 133 kilométer, 2100 m szint, rengeteg különböző táj, murva, aszfalt, erdő, mező, barlanglakások, szőlők és persze egy kis extra szint is.

A Bükkben talán pont ez a jó: elindulok egy útvonalon, és közben folyamatosan változik körülöttem minden. Egyik pillanatban még erdőben tekerek, aztán már legelők között gurulok, később szőlők mellett, majd újra bent vagyok a Bükk sűrűjében.

Az útvonalat a túráink között találod meg.

És persze az sem hátrány, ha a végén van valami hideg innivaló. Vagy legalább egy olyan, ami eredetileg hideg volt.