Smrekovica - Szlovákia legnehezebb aszfaltos emelkedője

Az átlag 10%-os emelkedésű és 8 km hosszú hegyi út olyan legenda, amelyet ki kell próbálnod. Sőt a hidegnek sem kell akadályt jelentenie ahhoz, hogy egy kicsit közelebb kerülj a csillagokhoz.

Rögtön az elején feltevődik a kérdés, hogy tényleg ez lenne a legkeményebb emelkedő? Szóba jöhet még a Kráľova hoľa (Királyhegy), amelyen ugyan nagyobb a szintemelkedés és hosszabb is (13,6 km és átlagosan 8,4%), de nem olyan meredek, és ami a legfontosabb, nem aszfaltos domb. Valójában a fele kavicsos út, és ironikus módon pont az eleje. Aztán ott van a Sziléziai ház, amiről már beszámoltunk sorozatunkban. Ott kb. 9,9%-os az átlag emelkedés, de az út 1 km-rel rövidebb, kb. 6,8 km. Esetleg a Martinské hole? Ott a parkoló után kb. 9,5 km emelkedés vár rád, 7,7%-os átlag emelkedéssel. Ha a Krížava-adóig tartó szakaszt is vesszük, ami már a "gravel" határán van, akkor 11,2 km a hossza 8,2%-os átlag emelkedéssel. Mi a helyzet a Kojšova hoľa nevű emelkedővel az ország keleti részén? Ez körülbelül 9 km, 7,3%-os átlaggal. Egyszerűen, ha a "tekerhető" minőségű aszfaltos emelkedőket nézzük, akkor a Smrekovica a maga paramétereivel az első helyen áll.

A jóra érdemes várni

Az én történetem a Smrekovnicával (magyarul: lucfenyős úttal) egy kicsit sajátos. Már az elejétől kezdve a bakancslistámon volt, ahogy elkezdtük a különböző hegyi utak meghódítását. Gyakorlatilag az orrom előtt volt a hétvégi házikónk felé vezető úton, épp ezért szinte zavarba jövök, ha belegondolok, hogy csak tavaly túráztam rajta először, szintén télen. Ez egy olyan túra során történt, ahol aztán továbbmentünk a gerincen, és a Szidorov körüli trailt teljesítettük.

De azóta már többször is jártam rajta. Idén ha jól emlékszem már 4-szer túráztam arrafelé. Az utolsó élményem a hétvégi házikónktól kezdődött, amikor kerékpárral vágtam át Šturec-en Ružomberok (Rózsahegy) irányába. Jelentősen lehűlt az idő és már a Liptovské Revúcába (Háromrevuca) való leereszkedésnél láttam a felhőkön keresztül, hogy a környező dombok fehér köpenybe öltöztek. Lent még egy kicsit csepergett az eső, de alig vártam, hogy kezdjen gyűlni a szint. Egy idő után megjelent mögöttem a kísérőkocsi. Lenka is látni akarta a Smrekovicát csemeténkkel a hátsó ülésen.


Gyűlnek a méterek, kezd havazni és lassan fehérbe borul a táj. Így haladok felfelé kellemes tempóban, kisimult arccal. Mondom magamban, pontosan ilyen lucfenyős utat szeretnék bemutatni nektek. Az aktivitást megtekintheted a STRAVA alkalmazásban ezen a linken.

Tökéletes kezdet

A jó dolgokra érdemes várni, és a Smrekovica csak egy újabb bizonyíték erre.

Maga a mászás Podsuchában kezdődik, amely Ružomberokhoz (Rózsahegy) közel található. Rengeteg parkolóhely van itt, ráadásul van egy étterem is, így már tudjuk, hogy mi lesz a tekerés utáni jutalmunk. Szóval tökéletes kiindulópont, de persze vannak más lehetőségek is. A főútról mindkét irányból el lehet ide jutni. Donovaly irányába inkább gravelről és MTB-ről beszélünk. Szóval a Smrekovica lehet egy kitérő, ha országúti bringád van, ha MTB-d van, akkor egy nagyszerű túra kivezető útvonala lehet.

Nem csak számok halmaza

A Smrekovica paramétereiről már beszéltünk a bevezetőben, de most lássuk egy helyen az összes értéket. Tehát körülbelül 7,8 km hosszú, 10,1%-os emelkedővel, 785 méternyi szintemelkedéssel. A Straván például a szegmensek egy kicsit lerövidültek, így előfordulhat, hogy kissé eltérő értékeket találsz.


Az a jó, hogy a mászás elég lassan indul, 7% körüli emelkedéssel halad át a nyaralóövezeten. Itt az aszfalt is a legdurvább, de ez ne tévesszen meg senkit. Ahol hóláncra figyelmeztető tábla van, ott kezdődik valójában az "igazi" emelkedő, és a meredekség folyamatosan 10% feletti értékekre ugrik. Itt kezdődik a szép "aszfaltszőnyeg" is, ami élvezetesebbé teszi a méterek gyarapodását. Az emelkedés már nem is hagy alább.

Szerintem a legnehezebb rész, ahol már az út nem kanyarog, de látod magad előtt a csúcsot, és ha az elején túl hajtottad magada, akkor itt már komoly belső harcot vívsz magaddal. Ismét meggyőzöm magam arról, hogy a dízel kategóriába tartozom, és a hidegindítás nem tesz jót nekem... főleg, ha fagy van. A lábaim jobban fájnak, mint 10 óra nyeregben töltött idő után, és azt is tapasztalom, hogy a nyári "forma" már a múlté. Ami leköti a gondolataidat, azok a táblák, amelyek kilométerenként tájékoztatnak arról, hogy mennyivel közelebb vagy a csillagokhoz.

Az első töréspont egy nagy dupla szerpentin az emelkedő felénél. De utána kezdődnek a legmeredekebb szakaszok, ahol a meredekség 14-15%-ig emelkedik. Az út egy darabig hullámzik, de aztán hosszú szakaszokon ismét egyenesen felfelé vezet, így van elég időd elveszni a saját gondolataidban.


A következő nagy szerpentinre kell eljutni. Nem sokkal utána van egy tábla, és már csak 1km a cél. Ott végre kiszabadulsz a "fagyasztóból" és visszatérve a napsütésbe rögtön vidámabb vagy.


Ráadásul utána még több kanyar található, úgyhogy nem lesz unalmas az út, mire lassan előbújsz az erdőből. Egyszer csak egy szállodát pillantasz meg, de vigyázz, még csak most jön a hab a tortára. Meredek kanyarok és egy "pavé" szakasz vár rád. A célba érkezés egy fergeteges élmény, de ne felejtsd el, hogy a cél nem a szállodánál van, hanem egy kicsit feljebb.

Az emelkedő olyan kemény, amilyenné teszed...

Ha azt szeretnéd, hogy a szegmenseken belül kimagasló teljesítményed legyen, akkor nyomni kell rendesen, de nyugodtan veheted félvállról is ezeket a sorokat. Én például az elejét túlságosan megnyomtam, fájtak is a lábaim, és a végén már maximumra mentem, hogy ki hozzam magamból, amit csak lehet. A végén 44 perc 15 mp-et mutatott az órám és 290 watt körüli teljesítményátlagot. Akár lazulva tekersz, akár beleteszed tested-lelked, mindenképpen élvezni fogod ezt a hegyi utat...

A Smrekovica és a hegyi bringa határozottan összeillenek

Most lehet azt kérdezitek, miért hegyi bringával és nem országútival mentem fel a király minőségű aszfaltos hegyre? Ráadásul a Smrekovica esetén tényleg kiváló aszfaltos útról beszélhetünk, ahol nincsenek kavicsos szakaszok sem. Egyrészt, ha hegyi bringával mész, akkor a kerékpárúton tovább is tudsz tekerni, így kb. 100 méter szintemelkedéssel többet tudsz összegyűjteni. Ahol az út véget ér, ott szép hegyi környezet találsz, de semmi látványos lélegzetelállító panorámát. Nem igazán szeretem az érzést, amikor tudom, hogy még feljebb lehet menni egy olyan pontra, ahol a legjobb kilátások vannak, de a bringám már nem bírja. Pedig ha tovább mész, minden megváltozik...


Amikor kilépsz az erdőből, az Alacsony-Tátra gerince szó szerint úgy tárul eléd, mintha a tenyeredben lenne. Legutóbb olyan jó volt a látótávolság, hogy részletesen láthattuk a fenséges tátrai Kriványt. Élveztük a kilátást és kerestük a megfelelő helyeket a jó felvételekhez. A helynek van egy csipetnyi vadon beütése is, hiszen mindenfelé medve nyomok láthatóak.


Még egy kicsit pedálozni kellett, és elértük a képzeletbeli csúcsot, amelynek érdekes neve van - Jánošíkova Kolkáreň 1 469 m magasan. Itt van lényegében a Nagy-Fátra Nemzeti Park határa, és a kerékpárút a gerincen vezet tovább, amelyen el lehet jutni Malinôig. Ma itt fejeztük be a napot...


Ja, és az MTB másik előnye a téli szezon, mert ez a hegy egy remek "téli" emelkedő, főleg ha egy kicsit előre ismered a rád váró körülményeket. Hála a szállodának, a felfelé vezető út karbantartott, síkosságmentesített, és amikor a hó le van takarítva, akkor a mászás egy élmény. Ráadásul nagyjából végig a hegyek között vagy, így kisebb az esélye annak, hogy a hidegben megfújjon valami északi szél. Másrészt készülj fel arra, hogy a nap itt keveset süt, különösen télen, kivéve a reggeleket (keleti oldal).

Csapatmunka

Végezetül szeretném nektek elmondani, hogy a fotókat, amiket láttok, egy csapatmunka eredménye Ádámmal. Mi nagyon hasonlóan nézzük a dolgokat, és főként akkor szeretünk fotózni, amikor a körülmények kicsit "eltérőek" a megszokottól. Amikor például azt mondom, hogy behavazva néz ki jól a lucfenyő, akkor Ádám már tudja, hogy tél lesz, amikor legközelebb ide megyünk fotózni, amikor persze minden egy kicsit bonyolultabb, mint nyáron. Ugyanígy mindig megbeszéljük, hogy mi lenne szép felvétel, hogyan forgassuk le a videót, hol fotózzunk. Aztán mindig várom a vágást, amikor minden összeáll.


Persze a felvételeken jobbára engem láthattok, csak arra akarok rámutatni, hogy mindketten a szívünket tesszük ebbe a munkába. Ádám ebike-on repked körülöttem, de végül nagyjából egyformán fáradtak vagyunk, hisz ugyanannyi munkát teszünk a történetbe.
Végül is mindig igaz, hogy maga a mászás csak annyira nehéz, amennyire az ember azzá teszi. Akár a teljesítményre mész, akár lazán tekered végig az emelkedőt, a lényeg hogy menj és élvezd azt a fantasztikus érzést, amikor gyűlik a szintemelkedés. Egy olyan öröm, amit az anti bringások aligha fognak megérteni.


A jó dolgokra érdemes várni, és a Smrekovica erre csak újabb bizonyíték volt. És még egy csomó mászás vár ránk új helyeken...