Óriások párharca – Alpok vs. Dolomitok, hová érdemes előbb menni?
Az olasz hágókon való kerékpározás mindenkit elbűvöl, aki kipróbálja. De inkább az Alpokba vagy a Dolomitokba vegyük az irányt?
Amióta nézem a Giro d’Italiát, örök álmom volt, hogy profiként száguldjak az olasz utakon. Megtapasztalni a lélegzetelállító kilátásokat, élvezni a lejtőket, ahol a szerpentinek gilisztaként csavarodnak, és megízlelni az egyes emelkedők keménységét. Stelvio, Mortirolo, Gavia, Pordoi, Fedaia…723 km és 21 000 méter szintkülönbség
A Dolomitokban és az Alpokban összesen 8 napot sikerült tekernem – 4-et tavaly, 4-et idén. Így a túrák tekintetében kiegyenlített az állás.Az idei tekerések során rájöttem, hogy bár a Dolomitok tulajdonképpen az Alpok egyfajta „alapzata” (valami olyasmi, mint a Kárpátokhoz tartozó Tátra), sok szempontból gyökeresen eltérnek. Ha habozol, melyik irányba indulj, szilárdan hiszem, hogy ez a cikk legalább egy kicsit segítségedre lesz.
Többször fogok statisztikákat is közölni, hogy szemléletesebb legyen – ebben az esetben a vastag betűvel szedett szöveg az alpesi emelkedőket, a normál szöveg pedig a Dolomitokat jelöli.

Távolság
Először Arabbában (630 km), másodszor Bormióban (745 km) szálltunk meg. Tehát a távolság majdnem azonos, plusz-mínusz másfél óra.Mit tehetnék hozzá az úthoz? Mindig jó, ha összejön a csapat, és tudtok váltani a vezetésben. Különben az egész egy égbe kiáltó unalom, tele forgalmi korlátozásokkal, mivel az osztrákok mindig és előszeretettel javítanak valamit.
Mindkét esetben sikerült azonban a mestertervünk: megérkezünk a célállomásra, és még aznap tudunk tekerni valamit. Tavaly rögtön a Cima Coppi a Rifugio Auronzóra, idén kicsit lazábban a Torre di Fraele-re. A fél négyes ébresztő tehát megérte.
Az emelkedők hossza
Ha sosem tekertél még nagy hegyeken, meggyőződésem, hogy a Dolomitok jó alapot jelentenek. A hegyek itt ugyanis nagyságrendekkel rövidebbek. Illusztrációként felsorolom azokat az emelkedőket, amelyeket teljesítettünk, hosszukkal, szintkülönbségükkel és átlagos meredekségükkel együtt:- Passo del Foscagno Bormióból (24,2 km, 1111 m, 4,5 %)
- Passo dello Stelvio Bormióból (21,3 km, 1560 m, 7,3 %)
- Passo dello Stelvio Santa Maria val Müstairből (16,5 km, 1397 m, 8,4 %)
- Passo di Gavia Ponte di Legnóból (16,4 km, 1325 m, 8,1 %)
- Passo di Cimabanche Cortina d’Ampezzóból (14,7 km, 344 m, 2,3 %)
- Forcola di Livigno Livignóból (14,3 km, 514 m, 3,5 %)
- Passo di Fedaia Caprile-ből (14,0 km, 1066 m, 7,5 %)
- Passo del Mortirolo Mazzo in Valtellinából (12,1 km, 1313 m, 10,9 %)
- Passo San Pellegrino Moenából (11,9 km, 752 m, 6,3 %)
- Passo di Falzarego + Passo di Valparola Cernadoiból (11,9 km, 747 m, 6,3 %)
- Passo di Sella Canazeiből (11,0 km, 797 m, 7,2 %)
- Bormio 2000 Bormióból (9,7 km, 742 m, 7,6 %)
- Passo di Costalunga Vigo di Fassából (9,2 km, 437 m, 4,7 %)
- Passo Pordoi Arabbából (9,0 km, 634 m, 7,1 %)
- Torri di Fraele Torripianából (8,9 km, 624 m, 7,0 %)
- Passo di Giau Pocolból (8,6 km, 687 m, 8,0 %)
- Rifugio Auronzo Col Sant’Angelóból (7,4 km, 648 m, 8,1 %)
- Passo di Campolongo Corvarából (6,2 km, 341 m, 5,5 %)
- Passo Gardena Plan de Gralbából (5,8 km, 249 m, 5,4 %)
- Passo Tre Croci Lago Misurinától (3,9 km, 153 m, 3,9 %)
- Passo d’Eira Ponte del Reztől (2,9 km, 187 m, 6,4 %)

Mint látható, az alpesi emelkedők foglalják el az első helyeket. (Természetesen vegyük figyelembe a szintkülönbségeket is. A Cimabanche 344 méterét az ember alig érzi). Nem mintha a Dolomitokban ne lennének hosszú emelkedők – ha figyelembe vesszük az előhegyeket is, gyakran elérhetik a 30 km-t is. Ha azonban egy pontról indultok, mint mi (azaz nem bikepackingeztek), egyszerűen nincs okotok egészen leereszkedni.
A fenséges sziklafalak szó szerint közvetlenül feletted emelkednek, és az az érzésed, hogy a hegyek ölelésében vagy.Az Alpok ebben alattomosak – mindig le kell ereszkedni a völgybe, és az emelkedőket teljes hosszukban kell megtenni. Az Alpokban való tekerés után megállapítottam, hogy erre nálunk nehéz felkészülni.

A hosszabb emelkedők mást is jelentenek – kisebb modularitást. Míg a Dolomitokban szépen össze tudtam kombinálni az emelkedőket úgy, hogy minden nap nagyjából kiegyenlített legyen, addig az Alpokban de facto felesleges volt bármin is gondolkodni. Elég, ha két oldalról megmászod a Stelviót, és máris több mint 3000 méter szintkülönbséget gyűjtöttél. Ugyanez igaz a Mortirolo és Gavia kombinációra.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ritkán találsz rövidebb utat, vagy tudsz kihagyni valamit. Így jártam én is, hogy míg a Mortirolót viszonylagos kényelemben teljesítettem, a Gaviánál lekapcsoltam, mint egy főkapcsoló, és nem maradt más, mint végigszenvedni az utolsó 5 km-t a csúcsig. Ebben a tekintetben személy szerint jobban bejöttek a Dolomitok – bár több emelkedőt is teljesítettünk, de rövidebbek voltak, hamarabb „lehetett regenerálódni”.

Tengerszint feletti magasság, avagy oxigénhiány
Az Alpok a hágók tengerszint feletti magasságában csúcsvezető. Olaszországban aszfalton magasabbra, mint a Stelvio nem lehet menni (ez egyben Európa 5. legmagasabban fekvő hágója - forrás a Wikipédia). Ezúttal nem sorolom fel mind a 21 hágót, de összeállítok egy top 10-es listát:- Passo dello Stelvio (2758 m t.sz.f. magasság)
- Passo di Gavia (2618 m t.sz.f. magasság)
- Passo Umbrail (2501 m t.sz.f. magasság)
- Rifugio Auronzo (2330 m t.sz.f. magasság)
- Passo del Bernina (2330 m t.sz.f. magasság)
- Forcola di Livigno (2315 m t.sz.f. magasság)
- Passo del Foscagno (2291 m t.sz.f. magasság)
- Passo di Sella (2240 m t.sz.f. magasság)
- Passo Pordoi (2239 m t.sz.f. magasság)
- Passo di Giau (2236 m t.sz.f. magasság)
Mint látható, az Alpokban általában több száz méterrel magasabban mozogsz. Nehéz megmondani, hogy egyáltalán észreveszel-e jelentős oxigénhiányt. Mi többnyire Z2-Z3 zónában tekertünk, így mindent viszonylag könnyedén ki lehetett bírni. Amire már jobban oda kell figyelni, az az időjárás. Egy 2500 m tengerszint feletti magasságból való lejtmenetet a fedetlen térdek már sokkal jobban megéreznek…

A környezet jellege
Előre szólok, hogy ez a rovat eléggé szubjektív lesz. Ha választanom kellene, hogy az Alpok vagy a Dolomitok tetszettek-e jobban, a Dolomitokat választanám. A fenséges sziklafalak szó szerint közvetlenül feletted emelkednek, és többnyire az az érzésed, hogy a hegyek ölelésében vagy. Hasonlóképpen, ezek a csipkézett csúcsok fotogénebbek, mint az alpesi hegycsúcsok.Az Alpokra inkább a széles, tágas és füves völgyek jellemzőek. Ez pedig csak egyet jelent – gyakrabban kapsz itt kellemetlen szelet. A Stelvión elég volt, ha egy kicsit előre engedtem a haveromat, és ha nem várt volna meg, abban a szembeszélben már nem értem volna utol. Szóval itt egyértelműen megéri szélárnyékban maradni.
Ugyanakkor az is igaz, hogy az alpesi emelkedőkön sokkal kevesebbet mozogsz erdőben. Tehát, a több réteg ruha mellett semmiképp sem szabad elfelejteni a naptejet. Az lebarnult színű bőr még sokáig emlékeztet a szép túrára.
Motorosok és sportautók paradicsoma
A Giro d’Italia útjairól való álmodozásnak van egy apró szépséghibája – sosem lesz olyan, mint a Giro d’Italia. Bármilyen gyönyörűek is az olasz utak, (szinte) mindig (sajnos) nyitva állnak az autók és motorosok előtt is. Lehet, hogy nálunk már a nosztalgia optimizmusa működött, de az Alpok után egyhangúlag egyetértettünk abban, hogy az olaszok nem ilyenek voltak.Tavaly még az is előfordult, hogy lejtmenetben elengedtek minket, és az egész túrából csak egyetlen „idióta” előzés maradt meg bennem. Idén már dugókat, szűk kamionos előzéseket, ledudálást és ablakmosós büntetéseket tapasztaltunk… Látszik, hogy a Stelvio környéke egyszerűen nagyságrendekkel nagyobb tömegturizmust vonz, mint a Dolomitok (és ezt a csúcson lévő rengeteg nyitott elárusító stand is megerősítette).

Összességében aki nem koptatta a féktárcsákat a tuningolt Fiatján, és nem égette a kuplungot a Stelvión, az mintha nem is létezne. Továbbra is azt állítom, hogy a Dolomitok még nem ennyira népszerűek, és nem szenvednek ilyen rohamtól. De ha A-t mondok, B-t is mondok. A Stelvióról vezető esti utat a lezárás miatt gyakorlatilag teljesen magunknak tudhattuk. Ezt a 20 kilométeres, autómentes szerpentines lejtmenetet kívánom mindenki számára, aki szereti ezt a sportágat.
Útszélesség épp egy autónak
Apró különbséget észrevettem magukon az utakon is. A burkolat szinte mindenhol átlagon felüli (legalábbis ahhoz képest, amihez kis hazánkban vagyunk szokva). De egyes alpesi hágókon szó szerint szemet szúrt az út szélessége.Túráinkat szinte mindig úgy terveztem, hogy a nehezebb oldalon mentünk fel, és a könnyebben lefelé. Hiszen a kemény srácoknak kemény emelkedők kellenek. Az alacsonyabb lejtés lefelé biztonságosabb lejtmenetet is jelentett. Ebben a kategóriában külön kiemelek két hágót, mégpedig a Mortirolót és a Gaviát. A Mortirolo ugyan mindkét oldalról keskeny (mert harmadosztályú út), de nem tudom elképzelni, hogyan fékeztem volna végig egy 12 kilométeres lejtmenetet ilyen átlag emelkedéssel.
Az igazi „őrület” azonban a Gavián várt. A Ponte di Legnóból vezető út egyes szakaszokon szó szerint egy autónak való, és már felfelé menet is problémás volt kikerülni egymást. Ha ehhez hozzávesszük a hiányzó szalagkorlátokat és az alattunk tátongó szakadékot… Itt minden lejtmeneti hiba nagyon kegyetlenül megbosszulta volna magát.

Ezzel szemben a Dolomitokban a lejtmenetek kontrolláltnak és biztonságosnak tűntek. Az összes általunk megtett útból csak a Rifugio Auronzóhoz vezető út volt keskenyebb. Egyébként itt lefelé a hegyen kedvedre „kiélheted magad” – és ami a legfontosabb, biztonságosan.

Akár az Alpokba, akár a Dolomitokba indulsz Olaszországban, egyértelműen libabőrös élményekben lesz részed.
Látni az összes ösztönző feliratot az utakon, és elképzelni, milyen lehet, amikor ezeket az emelkedőket tempóban tekerik a versenyzők, és mindenhol körülöttük ordít a tömeg… Ehhez hozzáadodik a gyönyörű természet, a magas hegyek fenséges látványa, a lejtmenetek „fun faktora” és a színvonalas infrastruktúra, és máris kedved támad ideköltözni. Vagy legalábbis újra eljönni.







