Homok, amerre csak nézel - kerékpárral a Szaharán keresztül (2. rész)

Végtelen homokos szakaszok, meglepetések minden kilométeren, és váratlan tanulságok arról,milyen bikepacking-elni extrém körülmények között . Mivel találkoztunk?

Először is röviden összefoglaljuk, hogyan végződött a tunéziai sivatagi kalandunk első része. A Qasr Ghilan oázisban vagyunk. Tomi hőmérséklete meghaladja a 39°C-ot, és alig mozog. A terv az, hogy szétválunk, és mindenki megy a maga útján. Mivel elfogyott a mobiladatom, nem tudjuk, hogyan és mikor fogunk kapcsolatba lépni egymással a következő napokban...

Reggel pénzt cserélünk és szétosztjuk az expedíciós alapunkat. Tomi azzal van elfoglalva, hogy megmentse régi biciklijének "értékes" és használható alkatrészeit. Kézfogással búcsúzunk és elindul stoppolni. Összepakolunk a mai szakaszra, ahol erős ellenszél vár ránk.


Indulás! Egy idő után elhaladunk egy stoppoló egyén mellett (bringás csomagtartóval, csomagokkal és triatlonos könyöklővel a kezében ), akit még a helyiek is megcsodálnak. Nem akarta kihasználni a túlárazott taxijukat. A hátsó kerekem jobban belesüpped a homokba, mint ahogy azt megszoktam. A fenébe, defekt. Még fél kilométert sem mentünk.

Elkezdem kipakolni a szerszámokat, amikor egy megváltó gondolat jut eszembe. Felfújom a kereket és visszaszáguldok Tomi hátrahagyott őskori Demájához. A gumi leszedő pálcák már a zsebembe vannak készítve. Kis idő múlva mindkét belső kiszerelve, és a külsőket is leveszem magamnak a biztonság kedvéért. Azok a slick-ek, amik az én bringámon vannak, már épp megértek a cserére - jók lesznek a tűzre vagy egy helyi kerékpár felnijén még lehet további felhasználást nyernek.

Angol nyelvtudás híján

Végre kiérünk az oázisból, és az utolsó pálmafa mögött szélfal vár ránk. Az előrejelzés több mint 60 km/órás szelet jósol, és egyenesen az arcunkba fúj. Küzdünk, de a szél túl erős és hideg. Egy idő után egy dudáló autó előz meg minket. Tomi hajol ki az ablakon, örül, hogy ilyen gyorsan kijutott az oázisból. Remélhetőleg Douzban még találkozunk.

Felváltva megyünk elöl, de a felmálházott bringák elég szélesek, és az elöl tekerő mindig nagyon megterheli magát. Körülbelül két óra múlva elérjük a kereszteződést, ahonnan az oldalszélnek kéne dominálnia. Rövid pihenő, Leonárd fotózza a homoktengerben időnként bokrokat legelésző tevéket. A szél fúj, bár oldalról, de egyre erősebb. Időnként majdnem felborít minket. A sebességünk valamivel gyorsabb, mintha gyalogolnánk. De ez többszörösen megerőltetőbb. Ha ma megcsináljuk a betervezett hatvan kilométert, legalább két napig kiütjük magunkat.


Úgy döntök, hogy stoppolunk (ketten vagyunk - vége a demokráciának), és a legközelebbi autó egy régi platós Mazda. Megáll. A tevegyapjú tunikás fickó még angolul sem tud gügyögni (csak franciául), de megegyezünk. Felrakom a bringákat a kocsi hátuljára, és indulunk. Minden rázkódást megérzünk, amit a széllökés vagy az úton lévő homoknyelven való átfutás okoz. Örülünk, hogy nem kell a platón ülnünk. Bár még a kocsiban is eléggé huzatos.

Találunk egy kis boltot, ahol nincs semmi, így beérjük egy kólával, egy banánnal és egy bagettel.

A legnagyobb meglepetést azonban az átfolyások okozzák. Esik az eső, és több mint fél méter mély és húsz méter hosszú folyók zúdulnak az útra. Teszem hozzá félelmetes gyorsan folynak. Megpakolt bringák nélkül nem is tudtunk volna átkelni, mert pár méter után kimosta volna a folyó a bringát a lábaink közül. A hetven kilométer gyorsan eltelt, és annál a leágazásnál hagytuk magunkat kitenni, ahonnan szerettünk volna tovább indulni.

Az út azonban homokos, vizes és ragacsos, így aszfalton megyünk tovább. Hátszéllel szerencsére száguldunk. A táborhelyünk Doez előtt van, ahol megértünk egy pihenőnapra.

Az útvonalat a Strava és a Relive oldalon láthatjátok.

Ingyenes diszkó "after party"-val

Leonárd gyulladt szemmel ébred. A szemüveg hiánya és a szél megviselik. Vannak cseppek az elsősegélycsomagomban, de kétlem, hogy ez elég lesz. Így hát betekerünk Douzba, és inkább a kempingezéssel, a gyógyszertárral, a mobiladatok feltöltésével foglalkozunk - a nap hátralévő részében eszünk és kávézunk. A sátrunk a kemping közepén van, egyedül vagyunk, minden adott egy jó pihenéshez.


Leonárd matraca elkezd ereszteni. A távolból diszkó hangja hallatszik, de kilencre csend lesz. Negyed órával később azonban a kemping tele van helyi mulatozókkal, akik a sátrunk mellett lévő JBL körül táncolnak. Körülbelül ötvenen vannak. Az ember rögtön nagyobb biztonságban érzi magát.

Lehet, hogy nem vesznek észre minket, vagy legalábbis nem is vesznek rólunk tudomást. Francia nyelvtudás hiányában inkább nem kezdek el velük kötözködni. Reggel hét óráig kitartanak. Mi lett volna, ha még alkoholt is fogyaszthatnának.


Az útvonalat a Strava és a Relive oldalon láthatjátok.

Reggel eléggé elgyötörten ébredünk. Leonárd szemei összeragadtak, úgy néz ki, mint aki pajzs nélkül hegesztett. Veszek egy helyi antibiotikumos kenőcsöt, amit Leonárd orvosa hagyott jóvá WhatsAppon keresztül. Még egy éjszakát maradunk. Pihenésre van szükségünk, remélhetőleg nem lesz újabb buli. Három óra körül azonban megérkezik néhány autó, és elkezdődik az "after party". Szerencsére azonban pár óra múlva csend és nyugalom van. Egészen reggelig. Hihetetlen.


A reggeli utunk egész jól halad, bár a forgalom elég nagy. Kebiliben szeretnénk végre egy jót enni, ezért belelépünk a pedálokba, hogy minél előbb oda érjünk.

Először látunk skorpiót - igaz megszárítva és bekeretezve, de látunk.

Az utolsó falu Souk Lahad. Feltöltjük a vizkészletet, majd hatvan kilométer civilizáció nélküli szakasz vár ránk. Még egy kis sivatag és átkelés a Chott el Jerid sós tavon, amely huszonhárom méterrel a tengerszint alatt van. Jobbra egy ismeretlen hegyvonulatot látunk, amelyen túl valahol a távolban kell lennie a célunknak. A tó valójában csak egy homokos terület, amelyet sóréteg borít. Tíz kilométer alatt körülbelül fél métert zuhanunk, de ez elég ahhoz, hogy a környék átázott homoksíksággá változzon.

Megyehatárokat lépünk át, és az út minősége jelentősen romlik. Célunk egy elhagyott, sótól szétmállott busz. Kiderül, hogy körülbelül kétszáz méterre van az úttól, és nem akarunk az átázott homokban gázolni. Az út tervezése közben láttunk róla fotókat a neten, a képen valaki a közelében kempingezett, de akkor bizonyára legalább öt centiméterrel alacsonyabb volt a vízszint. Most megközelíthetetlen, így csak "rázoomolunk", és tekerünk is tovább.

Sikerül elérnünk a tó végét. Degachet már csak holnap érjük el. Egy kis dűne mögé rejtve felverjük a sátrat, csillagfényben vacsorázunk, és a leghosszabb nap után beszélgetés közben alszunk el.

Az útvonalat a Strava és a Relive oldalon láthatjátok.

Gladiátor filmkolosszus

Kora reggel megjavítom a defektet, és már csak néhány kilométer Degachig. Közvetlenül a városon kívül találunk egy kis boltot, ahol nincs semmi, így beérjük egy kólával, banánnal és egy bagettel. Egy mellékút csatlakozik az aszfaltra, amely a (már évek óta használaton kívüli) vasútvonal mellett halad Metlaoui felé. A látvány sokat elvesz a motivációnkból. Az út körül egybefüggő szemétdomb, még mindig fúj a szél.


Egy emelkedő áll előttünk, a pihenők valahogy szaporodnak. A lábunk is kezd elnehezülni. Alig várjuk a kaját és az ágyat. A dínárok szűkösek, de a kajára és a legolcsóbb szállodára elég. A szállodai szoba tényleg nagy, gondolom ezért nem takarította évek óta senki. A sapka és hálózsák jó védelem a matracokban, függönyökben és penészes fürdőszobában élő összes szállodai lakóval szemben... Hat órakor elhúzunk innen, pontosabban a vasútállomásra.

Az útvonalat a Strava és a Relive oldalon láthatjátok.

Utolsó kilométerek reggel a szállodától az állomásig. Megveszem a jegyeinket, és a tunéziai vasút változó árainak köszönhetően marad néhány dinárunk kávéra. A kiindulási állomáson felszállunk, a vonat csak tíz percet késik. Üres, így élvezzük a kényelmet és a környező vidékre nyíló kilátást. El Jemnél a távolban Russell Crowe kolosszeumát látjuk. Szerettük volna megnézni, de a Gladiátor című filmben készült felvételekkel kell beérnünk.


Este 8-ra érünk Tuniszba, Tomi mindent elintézett, így csak kipakolunk a szállodában és irány a város. Meséljük az élményeket, mi lelkesen, ő kevésbé, hisz nem a legjobb utazási stílus jutott neki az előző napokban. Stoppal eljutott Djerbára, a szállodában gyógyulgatott, megnézte Banksy falfestményét, ami nem annyira tetszett neki. Már három napja a városban van, és állítólag mindent látott. Közben éjfél lett, holnap is nap van.


Reggeli séta és már indulunk is a túrára. Tomi már volt Karthágóban, Leonárd pedig kijelentette, "Tudom, mi volt Karthágó és ki volt Hannibál, de akkor sem érdekel néhány kődarab..." Engem leszavaztak, így vonatra szállunk Sidi Bou Saidba. Ez egy ilyen turista látványosság - hasonló, mint az aranykézművesek utcája Prágában. Üzletek, szuvenírboltok, éttermek... Először látunk skorpiót - igaz megszárítva és bekeretezve, de látunk.


Séta a kilátóhoz és végül a repülőtér felé. A szállásadónk elintézte, hogy a dobozainkkal együtt a reptérre fuvarozzanak minket. A srác ugyan egy kis teherautóval jött (valószínűleg azt hitte, hogy vizibiciklikkel vagyunk), de befértünk, és ez volt a fontos. A reptéri ellenőrzés megint váratlanul jól ment, reggel repülünk Európába.

Egy fiúval teljesen más jelentése van az útnak

Mindent összevetve, 8+1 nap alatt kevés szintemelkedéssel közel 500 km-t tettünk meg bringákkal a Szahara egy részén keresztül. A Földközi-tenger felől, majdnem a líbiai határtól az algériai határig. Hihetetlenül sok időt töltöttünk közlekedési eszközökben, illetve a közlekedésre várva. Rengeteg nagyon hasonló felvételt készítettünk. Homok mindenhol és mindenben. Bárhová nézett az ember, mindenhol ott volt, ahogy a hihetetlen mennyiségű szemét is.

Másrészt viszont mindenhol nagyszerű emberek voltak, csodálatos kávé és remek ételek kevés pénzért. De ami számomra a legfontosabb, hogy egy expedíciós biciklitúra a fiammal teljesen más dimenziót ad az összes élménynek, problémának, válságnak, ugyanakkor csodálatos pillanatokat is, amiket otthon, a hétköznapi életben nem tapasztalhatsz meg. Az összes emlék duplán megmarad benned. Ez sokat számít nekem.


Végszóként pedig megjegyzem, hogy a Cube kerékpárok és a La Sportiva cuccok nagyon jól vizsgáztak. De valójában nem az a fontos, milyen a felszerelésed, ha valahová elindulsz, hanem az, hogy elindulsz.